A zalai hullámvasút, Zalakaros - Valkonya

6. szakasz: Zalakaros (fürdő) – Valkonya, 2016.december 10.
Run the Map: 49,5 km, +1410 m, 
runkeeper: 47.18km, +1101m


6. szakasz letölthető térképe

Ennek a szakasznak a megvalósítása már némi logisztikai szervezést igényelt, hiszen Pécsről indulva el kellett valahogyan jutni Zalakarosig, majd a végpontból hazajutni. 


Ez odajutást úgy oldottuk meg, hogy Gábor kocsijával elmentünk Miháldig, szüleim házáig, ami Zalakarostól 10 km-re van, majd onnan édesapám átvitt minket Zalakarosra. Hazaútra pedig feleségem lett beszervezve, hogy telefon alapján értünk jön oda, ameddig jutunk, majd Gábor este még hazamegy Pécsre, én meg vasárnap a zalakarosi termálfürdőben pihenem (persze-persze) ki magam kis családommal. Ebből ki is derül, hogy ez a szakasz nekem valamelyest ismerős, hiszen a környéken nőttem fel.

Szombat reggel 8.30-kor már készen is voltunk az indulásra a karosi fürdő bejáratánál. Szokásos egynapi futós-cucc a háton, jókedv és bizakodó hangulat. Még hideg, nagyon hideg. Szerencsére a kék, a fürdő bejáratával majdnem szemben, a Freya Hotel mellett vezető utcán indul el felfelé, így gyorsan fel is melegedtünk üzemi hőfokra. 
A Panziók, panzió méretű családi nyaralók mentén gyorsan elértük a karosi parkerdőt. Amilyen gyorsan rátértünk, olyan gyorsan le is tértünk a Kék útvonaláról, ugyanis a Zalakarosi pecsétet nemrég áthelyezték a kilátó egyik oszlopára, és az nincs rajta az útvonalon. Kb. 300 m plusz táv az egész és a kilátás is megéri. 

Tiszta időben a Balatonig el lehet látni, de kicsit párás volt levegő a téli napsütésben, így csak a környező domboldalakat csodálhattuk meg.

Néhány fotó után indultunk is tovább a szánkópályát keresztezve a karosi parkerdőben. A kék útvonala ezen a szakaszon többször is keresztezi a Karos környéki kerékpártúra és nordic walking útvonalat, de nem találkoztunk senkivel, kivéve egy vaddisznót meg egy erdészt. Mondjuk ez nem is meglepő decemberben. Szóval az útvonal teljesen jól követhető volt és fokozatosan emelkedett.
Nem vészesen, tudtunk rajta futni, kocogni, egész jó tempóban, de azért érezhetően felfelé mentünk mígnem elértük a örömhegyi Rockenbauer kopjafát és emléktáblát. 

Ne számítson senki grandiózus emlékműre, de szerintem nem is kívánja a hely. Itt a kék jel balra visszafordul, azonban a következő pecsét megszerzéséhez jobbra kell fordulni, hiszen a pecsét az innen néhány száz méterre lévő Örömhegyi Postás kulcsosház oldalán lévő dobozban van.

A rövid kitérő azért is megéri, mert a kulcsosház előtt lévő tisztásról szép kilátás nyílik a zalai dombokra. A kitérő után, visszatérve a kék jelre, erős ereszkedésbe kezdtünk több helyen benőtt, dzsindzsás, kidőlt fákkal tarkított útvonalon. Majd egy olyan emelkedő kezdődött, ahol ösvény, vagy út hiányában csak a fákra sűrűn felfestett jeleket követve tudtunk haladni, majd felértünk egy tetőre, ahol egy irdatlan nagy energia-fű (!!!) ültetvény fogadott minket.

Az ültetvényt elhagyva lefutottunk a bakónaki patak széles völgyébe majd egy mezőgazdasági telep mellett elhaladva meg is érkeztünk Nagybakónak faluba.

A völgy felett magasodó gerincen már lehetett látni az újudvari TV-tornyot is. A falut gyorsan magunk mögött hagytuk és egy köves úton megérkeztünk az általam eszperantó-forrásként ismert helyre, ami jó kiinduló pontja a kőszikla szurdokba vezető túráknak. Mi most ezt kihagytuk. Erős emelkedő vette kezdetét, amire felérve nagyon közel értünk toronyhoz.

Kiértünk az Újudvarra levezető aszfaltos útra, amin el is kezdtünk lefelé futni, de nem sokáig, ugyanis néhány száz métert követően a kék balra letér az aszfaltról.

Addigra már 11 körül lehetett, elkezdett olvadni. Ezt a szakaszt összejárták erdészeti autók, markoló dolgozott nem messze tőlünk és egy tolólappal is egyengették az utat. Szóval csutak sár volt minden, néhol bokáig süllyedtünk, néhol csak szimplán csúszkáltunk. Nem is erőltettük a futást és Gábor is jelezte, hogy kezd fáradni, nincs túl jól, így sétára váltottunk. Szembe jött velünk egy futó (!!!) akiben én Lubics Györgyöt véltem felfedezni, de nem vennék rá mérget, de ennek a későbbiekben lesz jelentősége:).

Küzdöttünk a sárban, mint disznó a jégen, de aztán elértük az öregförhenci gerincet ahol a házak között végigfutottunk, majd onnan lekocogtunk Palinba. A pecsételő hely a Rózsa-presszó, ahol meg is pihentünk egyet, pecsételtünk.

Eddig megvolt kb. 27 km, bruttó 4 óra alatt, azaz viszonylag jól haladtunk. Gábor jelezte, hogy egyre fáradtabbnak, erőtlenebbnek érzi magát, így megbeszéltük, hogy még elmegyünk Homokkomáromig (innen 9 km), aztán majd meglátjuk mi lesz. Viszonylag sík, jól futható, de nem eseménytelen rész következett. Zsigárdmajorban esti forralt borozásra invitáltak minket, a hosszúvölgyi vadászháznál meg egy kb. 40-50 fős hajtóvadászatba futottunk bele.

Délután 2-re értünk Homokkomáromi templomhoz, ami mellett lévő kolostor falára szerelve található a pecsétláda. Pecsételtünk, ettünk, ittunk, aztán úgy döntöttünk, hogy Valkonyáig hátralevő 13 km-t biztosan meg tudjuk tenni. Gábor már futni nem nagyon tudott, de gondoltuk sétálva is átérünk sötétedésig. Hát nem:).

Azt tudtuk, hogy ez a 13 km nem lesz könnyű, mert sok benne a szint, de az meglepő volt, hogy a zalai dombok mennyire meredekek tudnak lenni, főleg ha az út nyíl egyenes nekimegy a gerincnek, nem oldalazva közelíti meg:).

Szóval röviden annyit erről a részről, hogy 8 db, egyenként 50-100 m szintet magába rejtő gerincre kell felmenni majd onnan leereszkedni. Közben elmentünk Obornak mellett is, ahol is ötletesen van megoldva a jelölés.

Gábor felfelé küszködve gyalogolt, néhány alkalommal leülve, megpihenve, én meg valamelyikre felfutottam, másokra meg csak felgyalogoltam és fent meg megvártam Gábort. Így abszolváltuk egyiket a másik után, mikor is sporttörténeti pillanat következett be: Szembe futott velünk Lubics Szilvia, a magyar ultrafutás koronázatlan királynője. Nagyon kedves volt, beszélgettünk egy kicsit, ki hova, merre, honnan. Gratulált nekünk a teljesítményhez:), majd közös fotó, aztán ő tovább nyargalt, mi meg vánszorogtunk…

Engem ez a rövid találkozás annyira feldobott, hogy a következő emelkedőket mosolyogva futottam végig, közben elkezdett lemenni a nap és újra hűlni kezdett az idő.

Szóval amikor már azt hittük, hogy vége, nincs több domb, látjuk a fényeket, ugatnak a kutyák, elértük Valkonya határát, kiderült, hogy van még 2,5 km hátra és csak egy erdészeti útra értünk ki a Szuloki – forrásnál. Innen már a fejlámpákat is felkapcsolva küzdöttük előre magunkat a sötétben Gurgó-hegy gerincére, majd onnan le most már tényleg Valkonyára.

A Rockenbauer Pál emlékét őrző faluszéli turistaházban, ahol én középiskolás koromban néhány görbe hétvégét töltöttem, aznap is élet volt, hiszen egy iskolás csoport tanyázott benne, néhány felnőttel, tanárral. Amíg mi pecsételtünk a verandán, meg gratuláltunk egymásnak Gáborral, néhányan ki is jöttek beszélgetni, érdeklődni, hogy mit is csinálunk ilyen fura ruhában.