Azt gondolom (és
ebben futótársaim is egyetértenek), hogy terepen futni, túrázni nem csak
tökéletes körülmények (időjárás, talajviszonyok) között lehet, hanem érdemes
„szinte”mindig elindulni és kihívásként, kalandként tekinteni az eltervezett
távra a kevésbé kedvező előjelek esetén is. Nyilván a homokvihar - ónoseső
kombó nem tartozik ezen esetek közé, de már többször bebizonyosodott, hogy az
erdő mindig ad valami pluszt, ha nem is tökéletesek a feltételek. Így volt ez
ezen a januári szombaton is.
Zalában masszív
hóhelyzet (10 -15 cm) volt még a földeken, erdőkben és napközbenre is
határozott mínuszokat (mínusz 4-5 fok) és ködöt jósoltak szombatra. De ez nem
szegte kedvünket, csak bepakoltunk néhány cserezoknit, plusz felsőt,
ilyesmiket.
Ez
alkalommal újra 3-an vágtunk neki a feladatnak, ami kifejezetten jól működött,
ismét! Milán és Gábor reggel felvettek engem szüleim házánál, ahol hátrahagytam
kis családomat, majd elautóztunk Valkonyára a Rockenbauer Pál kulcsosházig,
ahol is a decemberi szakaszt befejeztük.
Lassú cihelődést követően (azért a mínusz 6-7 fok nem volt
vonzó futós cuccban:)
kipattantunk a kocsiból, majd egy túratársasággal (akik szintén a kéken
mentek) folytatott rövid eszmecserét követőn elindultunk Borsfa irányába, a mai
50 km-esre tervezett etapra.
Valkonyai temető mellett elhaladva egy szép erdőben, majd zártkertek
között értük el az első gerincet. Utána jött az első olyan szakasz, amelyektől - bevallom férfiasan - komolyan fostam. Teljesen nyílt terep, fák
sehol, amin jelzések lehetnek, csak hó, meg szürkeség… Szerencsénkre volt egy
letaposott keréknyom, ami irányba Borsfa felé vezetett, így jobb híján azt
követtük, aztán a következő erdősáv szélén meglett a Kék jel is.
Borsfa faluban a fő utcán (Kossuth utca) jobbra fordultunk,
majd arról balra letérve indultunk ki a faluból egy szőlőhegyre vezető
mélyúton. Közben kaptunk egy kedves invitálást egy forraltborozásra egy helyi
házaspártól, akik szintén a Kékek „túráztak”, igaz csak a pincéjükig. Azt nem
mindig észleltük, hogy a hó alatt milyen terepen haladtunk (aszfalt, beton,
köves, vagy földút, de ez most nem is számított. A hó keményre volt fagyva
mindenhol, így igencsak jól jöttek a terepcipők! Teszteltük is a márkákat
rendesen.
Néhány kilométer múlva meg is érkeztünk
Kistolmács faluba, majd a falun végighaladva a Kistolmácsi tóhoz. Útközben
találkoztunk 3 őzzel, akik tőlünk 5-10 méterre futottak át az úton, de lefotózni
sajnos nem tudtuk őket, mert ilyen hidegben inkább a zsákokban voltak a
masinák.
Ez a tó egy nagyon szép völgyben terül el, ami így
havasan, deresen is nagyon jól nézett ki. Nyáron lehet fürdeni, csónakázni,
ajánlom mindenkinek. A tó mellett ismét megfigyelhettük a Zala megyére jellemző
RPDDK táblákat, amelyek teljesen más típusúak, mint a többi megyében.
Ez azért
van így, mert állítólag Zalában nem kaptak rá pénzt, vagy nem pályáztak, stb.
és külön fejlesztették a Kék útvonalát. Mindenesetre szerintem itt is jól van
jelölve, eddig nem voltak rossz tapasztalataink. A tó mellett található a
Tó-büfé, nyilván, ahol a bejárati ajtó mellett van a pecsét dobozka. Annak
rendje és módja szerint adminisztráltunk is egyet. Ja igen. Ezen a szakaszon a
pecsételés állandó döntések elé állítottak minket, ugyanis ún. opcionális
pecsétpontok vannak végig. Vagyis, vagy az egyik faluban pecsételsz , vagy a másikban, a füzetben csak egy rubrika van. Így volt ez itt is. Vagy Kistolmácson pecsételünk, vagy az ezt követő
Bázakerettyén a B-24 sörözőnél.
Bázakerettyét
egy kb. 3 km hosszú betonúton értük el, majd végigkocogtunk rajta egészen a
templom-kocsma-iskola központig, ahol megcsodálhattuk a zalai olajtermelés
technológiai magasságának kiteljesedését, a „bólogató olajkutat”.
Őszintén
szólva ezek a falvak, így télen, nem a legszebb oldalukat mutatják, sőt
kifejezetten lehangolóak, de hát nem is számítottunk fesztiválhangulatra J
Bázakerettyét
követően egy szűzhavas emelkedő nehezítette meg az előrejutásunkat, majd a
gerincen balra fordultunk, ahol is jobbra kellett volna, így néhány száz métert
még rá is pakoltunk. De nem aggódtunk, mert ezen a szakaszon nem lehet nagyon
(csak kicsit) eltévedni, mert igazából egymástól 3-5 km-e lévő falvak
között mozog az ember és ha nagyjából tudja, hogy merre tart, akkor
előbb-utóbb meglesz a következő települést. Perszte így hóban, hidegben nem
szerettünk volna túl sok felesleges kilométert rátenni. Itt jegyezném meg, hogy
az előzetes félelmeim egyáltalán nem igazolódtak be, ugyanis nagyon komfortosan
érzetük magunkat. Egyikünk sem fázott , nem áztunk be, szóval jól éreztük
magunkat. Azt figyeltük csak meg, hogy a völgyekben mindig jóval hidegebb volt,
de utána mindig egy emelkedő jött… J
Szóval jó hangulatban, villanyoszlopokat követve, letaposott
szekérúton értük el a Lispei kilátót, ami szintén egy kb. 100 méteres letérés a
Kékről.
De megéri, mert szép a kilátás….., gondolom:)
Mondjuk úgy, hogy nem a messzi távolban kerestük a
szépséget, hanem hozzánk közelebbi dolgokban láttuk meg azt, amiért érdemes
télen is terepen futni…. Pl. Milán szakálla is jól mutatott.
Lispeszentadorján faluban lévő pecsétpontot nem is
kerestük, mert az kitérő lett volna, meg a következő faluban, Lasztonyán
akartunk pecsételni. A faluból kiérve egy ideig aszfalton futottunk, majd arról
jobbra letért a Kék és egy meredek kaptatón, taposott ösvény híjján, fától-fáig
haladtunk, amíg el nem értük a gerincet.
Ez volt az egyik legszebb erdő, amit eddig
itt Zalában láttunk. A hatalmas, egészséges bükkfák által körbevett Torhai forrás és környéke nagyon jó
hangulatú hely, a kis víztározóval, erdei faházzal (ahol bivakolni is jól lehetne).
A
forrás után pár száz méterrel kereszteztük a Lispe-ről kijövő aszfaltutat, majd
megint a bükkösben emelkedtünk egészen a lasztonyai kilátóig, ami ugyanúgy néz
ki mint a Lispei. Sőt talán lehet is
látni egyiket a másikból, de sajnos ez nekünk most a köd miatt nem adatott meg.
Hát Lasztonya sem az a nyűzsgő, fejlődő világváros…
Pecsételtünk, meg ettünk egy gyorsat a lecsattant
önkormányzati épület mellett, aztán nekivágtunk egy nagyon szép, nagyon jól
futható 10 kilométeres útnak egészen Szentpéterföldéig. Széles jól letaposott
erdészeti úton haladtunk az erődben a Nyírlakosa gerincén, majd arról letérve.
Komoly
fakitermelés is folyt és hát fáztak a jó munkás emberek, így gondoskodtak
arról, hogy nehogy kihűljön egyik-másik idő előtt!
A Szentpéterfölde előtt áll egy szép erdészház, előtte
tó. Az erdészház környékén most nem volt mozgás, de nem régen lehetett egy
komoly vadászat, mert a terítékek vérfoltos maradványa még ott éktelenkedett a
havon. Ezt érzékelhették a vadak is, mert 3 jól megtermett szarvas futott velünk
szemben az erdő szélén, akik közül az egyik sajnos neki is szaladt a
drótkerítésnek, de aztán megtalálta a helyes utat, mindezt tőlünk 10-15
méterre.
Délután
¾ 2-re értünk be végül is Szentpéterföldére, azaz kb. 32 km-t megtettünk kevesebb, mint 5 óra alatt, vagyis
bőven tudtuk tartani a tervezett tempót, köszönhetően a vártnál jobb körülményeknek. Megebédeltünk, pecsételtünk és már robogtunk
is tovább.
A falusi házak között aszfaltúton hagytuk el a települést,
majd a dombtetőn jobbra fordulva néhány pince mellett elhaladva indultunk
következő település, Rádiháza irányába. Itt már Gábor le-le maradt, de amíg mi
megálltunk fotózni, nézelődni, ő pikk-pakk utolért minket, majd elsuhant
mellettünk. Így haladtunk folyamatosan.
Rádiháza előtt a Gáni-hegy, volt Gizellapuszta
présházai között baktattunk, majd egy óriási szőlőprésnél balra fordulva
lecsúszkáltunk a rádiházi méneshez. Ez a szakasz teljesen le volt fagyva, nem
is értem miért nem zakóztunk egyet sem, de végül is épségben leértünk. A ménes
nagyon jól mutatott, 40-50 ló álldogált a
hóban és meg sem moccantak, csak bambultak a szürkeségbe.
Rádiházán
egy gyors bal-jobb kanyarkombinációt követően már a vasútállomáson voltunk,
ahol szintén van egy pecsét, de mivel mi már ezt az előző faluban megtettük nem
is álltunk meg (csak Milán).
Rádiházán
volt az a pont, ahol el kellett döntenünk, hogy meddig megyünk aznap. 38 km-nél
voltunk és vagy 44 km-nél, Zalatárnokon kiszállunk, vagy elmegyünk
Petrikeresztúrig, ami onnan még 7 km. Milánnal kicsit győzködtük Gábort, hogy
menni fog még világosban a 13 km (2 óránk volt még), így végül is felhívtam
feleségemet és Petrikeresztúrt adtam meg neki, hogy oda jöjjön értünk 5 órára.
Rádiháza
után egy darabig betonúton haladtunk a mezőgazdasági épületek, istállók között, majd egy akácosba fordultunk le, amin
keresztül gyorsan meg is érkeztünk Szentkozmadombja nevű kis településre, majd
onnan egy nyíl egyenes úton be Zalatárnokra. Gábor megint „taktikusan” lemaradt
egy kicsit, így Zalatárnokon Milánnal mi először jobbra fordultunk és
elfutottunk a kocsmáig, majd onnan vissza mentünk és a helyes irányt követve az
elágazótól 20 méterre megálltunk a bolt előtti pecsételőpontnál. A kocsmás
kitérőnek két előnye is volt: a szombat délutáni törzsközönség megcsodálhatott
futócuccban és vehettem egy üveg meleg jegesteát:).
Gábor;
Már reggel jeleztem, van fejlámpám csak elem nincs
benne, meg kellene valahol állni vagy nem megyek sötétbe (jó kis kifogás:). Persze sehol nem vettem elemet:). Sőt indokot is találtam a lemaradásra, hisz előre
engedve társaimat, Én legalább nem tévedtem el és mentem plusz métereket, mintahogy Zalatárnokon is történt. Beérve a hosszú egyenesről Zalatárnokon egy
T elágazásba ismét két pecsételési lehetőség van, az egyik jobbra (600 méteres kitérő a kocsma, és
Milánék arra futottak) a másik pecsét balra 70 méter ami egyébként az útvonalon van
egy bolt előtt.
Itt
jegyezném meg, hogy teljesen helytelen módon alig ittunk aznap. Talán Gábor
ivott egyedül normálisan, kb. 3 litert, mi Milánnal megálltunk egész nap 1-1,5
liter folyadéknál. (Én ezt másnap éreztem is. ) Egyetlen magyarázaton az, hogy
baromira nem volt kedvem mínusz 5 fokban jégkását szopogatni a kulacsomból… J
Szóval
Zalatárnok utcáit elhagyva egy mezőgazdasági telep kerítésén belül haladva,
majd két erdősáv közötti nyiladékban
kocogva elértünk szerintem egyik legjobb részéhez az egész túrának!
Egy viszonylag nagy gabona mezőn keresztül vágott át a kék
jelzés. A felfestések kis oszlopokon
voltak, amelyek mondjuk egy komolyabb hónál már nem látszódtak volna, de így
azért lehet követni. A Delta című ismeretterjesztő műsor főcímzenéje jutott
eszembe, amikor az az expedíció megy egy k… nagy havas mezőn a szürkeségben.
Visszanézve a főcímet, sokkal jobban voltak a körülményeink, de én már kezdtem
úgy érezni magam:).
A havas
mező szélén balra fordulva egy kerítésen át kellett mászni, majd 10-15 perc
erdei utakon való kanyargás után már be is értünk a Csőszi-hegy présházai közé.
A présházak után egy mélyútban kezdtünk Gáborral ereszkedni, amikor hátulról
Milán utánunk kiabált, hogy ne arra menjünk, mert a Kék jobbra letér és bevisz a dzsindzsába. Mi „jó kéktúrázóként” vissza
mentünk és a helyes útvonalat követve, a bokrokkal dzsungelharcot vívva, mentünk
lefelé a frankó, letaposott szekérúttal párhozamosan, attól kb. 10 méterre…. A
kettő út nyilván ugyanoda ér ki, de sebaj.
Egy
betonúton, vagy inkább annak jeges felületén lecsusszantunk Petrikesztúr
határába a focipálya mellé, ahonnan láttunk, amint feleségem éppen megérkezik
az autóval a faluba, pontosan 5 órára. Soha nem időzítettünk ennyire jól.
A templomnál találkoztunk, gyors fotó a falutáblánál, aztán
már száguldottunk is vissza Valkonyára, ahol is Gábor autóját hagytuk. Ezúton
is köszönöm Csillának a logisztikai segítséget, a kólát, meg a meleg pogit,
amivel várt minket. Sokba fog ez nekem kerülni…
Ez a szakasz is nagyon jó emlék marad, hiszen soha
eddig nem futottam még ekkora távot (53 km lett végül) végig mínusz 5-6 fokban
és hóban. Főleg úgy, hogy minden percét
élveztem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése